Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1992. november, III. évfolyam, 11. szám »
FÓRUM
Pontos idő?
„Szanálásra ítélt könyv ez – akárcsak helyzetei, helyszínei és figurái is” –
írja vallomásában a Pontos idő* című Forrás-kötet szerzője, Medgyesi
Emese. Definiálása pedig arra az 1989 előtti sok évtizedes kilátástalanságra
utal, amelynek baljóslatú atmoszférája és töredezett segélykiáltásai csak egy
kontextuális viszonyhálózat rendszerén belül érvényesek. Metaforákhoz nem
folyamodhatott segítségért a szerző, hiszen könyve nem verseskönyv, s korábbi
munkáit ismervén, arra is rájöhetünk, hogy a Medgyesi-próza kerete, nyelve,
világa: az epikum. A világkonstruáló szándék tehát soha nem fogódzkodik
mögöttes tartalmakba; az van, ami szemmel látható, kézzel
kitapintható, messzi az elvonatkoztatástól, az ész vezérelve a látvány.
Nem különös hát, ha egy olyan világban, amely felöleli ugyan a lényeges
dolgokat, de jelentőséget nem tulajdonítva nekik, a háttérbe szorítja a valós
információkat, a keretek – a történés támpillérei – töltődnek fel elsődleges
tartalmakkal.
Ha tehát – miként a könyv szerzője – magam is definícióra törekszem, azt
állíthatom, hogy Medgyesi Emese novelláiban döntő szerephez jut a helyzet. Az a
váz, amelyre – mint a mesében – fölfűzhető a bevehető vagy akár bevehetetlen
oldaljáratok, elágazások sora. Mi történik? A pontos idő a szerző számára a külső
történések akár kronometrálható, lineáris folyamatszerűséget követő, diktált
(!) ideje. A környezeté tehát, amely velünk vagy nélkülünk ugyan, de
elnyeri, kiteljesíti jelentését anélkül, hogy az átélő vagy a legtöbb esetben
erőszakot elszenvedő szubjektum belső ideje egészet alkotóan hozzáadódna. A Patkányosdi
című novella, amely a pedagógia, a nevelhetőség kérdésével foglalkozik,
bizonyos rítusok átadását kísérli meg tolmácsolni kíméletlen módon. Egy olyan
világ törvényeit ábrázolja szándéka szerint, amelyben nagyon is
helyénvaló viszonyok uralkodnak, a gond csupán ott van, hogy a nevelők a maguk
brutális és perverz hajlamait örökítik át tanítványaikra. A nevelhetőség
problematikája igen fontos kérdéskör Medgyesi Emese novellisztikájában...
(Ezzel kapcsolatos emlékeim között igen számottevő helyet foglal el az,
amelyben a részeg marxista pedagógiatanár a nevelés fogalmáról beszél, miközben
– ha jól figyelsz, látható! – könnyedén a terem felsikált padlójára vizel. A
történet tragikuma azonban véleményem szerint nem itt „kulminál”. Akadt diák,
aki szünetben a táblatörlő szivaccsal fel is törölte, feleim! Akadt diák –
ismétlem –, aki feltörölte.)
A Matyorka densz című Medgyesi novella egyik szereplője már a
nevelhetetlen szubjektum. Az, aki saját szülei munkahelyét, ősei nyughelyét
zúzza tönkre, csupán a saját feladatára figyelve, amely nem egyéb, mint a
pusztítás parancsa, az „új világ” építése, az eljövendő buldózer-tankok ideje.
Hasonló felépítésű a címadó novella is. Egy régi városkép, egy óratorony és egy
évszázadok óta pontos – vagy épp pontatlan, mert a külvilág méltatlan erre –
időt jelző óraszerkezet temetődik el a feltörekvő zsivajban, a tömeg s az
irányított építkezés és reflektorfény konok aktivitás-szférájában. Az
órásmester segédje azonban már megsejt valamit az értékek helytelen
mutációjából. „– Jöjjön haza!” – biztatja végül mesterét, kitartva mellette. S
a közös mesterség elsajátításának vágyával, az értékrombolás látványának riadt
figyelmével, tekintetében hangjában biztatja:”– Tudja maga, hány óra?... Tudja
maga, hány óra?”
Az olvasatok sorjázhatók volnának.
Ami a pontos időt illeti azonban – talán az én hibám –, kétirányú
hiányérzetemre utalnék. Szőcs Géza óta irodalmunkban a pontos idő fogalma
többféle konnotációval terhes. A „pontos” jelző a helyi és a „szívbéli” időre
utal elsősorban, amely a külső idő ellenében az épp aktuális eseményektől és a
körülményektől függetlenül megteremti a maga öntörvényű és otthonos hatáskörét.
Másrészt, nem hinném, hogy a hosszú és valóban keserves évtizedek alatt
mindannyiunk számára ne létezett volna egy soha nem kronometrálható belső idő.
Nem a szívekben viruló tavaszra gondolok. Hanem azokra az oldaljáratokra,
fülkékre, folyosókra, elrejtett enteriőrökre, amelyek olykor láthatatlanul bár,
de bizony, járhatók voltak.
KISGYÖRGY RÉKA
* Kriterion Könyvkiadó. Bukarest, 1992.